Happy Birthday. Tudom, hogy elfogultság, és tudom, hogy veszélyes: rajongok az amerikai elnökért. Szinte minden, amit csinál, zseniális, főleg milyen kiválóan kommunikál. Zsenialitása természetességében áll. Ami biztosan abból ered, hogy Barack Obama ért a nép egyszerű nyelvén, ugyanis (feleségével együtt) szociális munkás volt; járták a szegénynegyedeket, és segítettek a bajba jutottakon. Mindez most ismét azért jut eszembe, mert ezen a héten töltötte Barack Hussein Obama a negyvennyolc évet. És tudják, mit csinált a Fehér Házban, a számára rendezett ünnepségen? A lehető legtermészetesebbet: énekelte a Happy Birthday To You!-t, az Éljen sokáig!-at. Hogyhogy, saját magának? Dehogyis saját magának! Helennek énekelte.
Helen Thomas egy kedves hölgy, nyolcvankilenc éves kolléga, egészen pontosan a UPI hírügynökség Fehér Házba akkreditált tudósítója. Csak a sors rendelhetett olyan egybeeséseket, hogy Obamával ugyanazon a napon van a születésnapja, és hogy 1961-ben pont aznap akkreditálták, amikor Obama megszületett. Szóval az elnök fülig érő szájjal, a születésnapi dalt lelkesen dalolva vonult be a sajtóterembe. Melegen megpuszilta, tortával kínálta Helent. Mi több, az újságírók saját születésnapjára vonatkozó kérdéseit rendre megválaszolatlanul hagyta, ezzel szemben jól elbeszélgetett a tudósító mámival. Hogy mégis magáról is beszéljen, amikor azt kérdezték, mi a legfontosabb kívánsága, azt mondta: „Helen azt akarja, hogy béke legyen az egész világon”, majd hozzátette: „De van egy közös születésnapi kívánságunk is, Helen azt mondta, szeretné, ha megszavaznák az egészségügyi reform törvényét.”
Milyen jó, milyen isteni kegy, ha egy elnök normális! Egyetlen dolog zavar ebben a fenntartás nélküli hódolatomban (amiről ő, remélem, sohasem fog tudomást szerezni): vajon az elődje, George W. Bush iránti megvetésem szintén ilyen előítéletszerű volt? Ha előkerülnek az iraki tömegpusztító fegyverek, ha a neokon politikusok és bankárok bocsánatot kérnek az emberiségtől, akkor elhiszem.
Szegény EU. Ha már rajongás, és ha már Helen: én nem tudom, mit akarnak azok a vad martalócok a parlamentből Udrea turisztikai miniszter asszonykával. Elena kedves, Elena tiszta, nem értem, miért kell bűnözőnek és vampnak beállítani. Látták azt a kecset a hátsó-alsó félprofilból filmezve, amikor felszállt a feszülő fehér nadrágjában arra a ménre? Látták azt a légiességet? Rosszindulatú, nőgyűlölő férfiak azt mondják, Traian Băsescu védence, sőt. Még II. Károly román király hatvanéves kalandját is előszedik egy másik Elenával, a Lupescóval (aki onnan Lupeasca a Lupescuból, hogy voltaképpen és mindközönségesen Farkas Magda volt, Váradról); még II. Károly priapizmusát is felemlegetik, én nem tudom, hogy az mi lehet, biztosan jól állt a PR-jával vagy micsoda. Szóval nézem ezt a hamvas, ártatlan, meggyőző miniaszszonyt, és nem értem. El a mancsokat Elena Udreáról!
Búcsú Tamástól. Három évid küzdött Cseh Tamás a kórral, bölcsen és nyíltan, reménykedve beszélve is e küzdelemről. Emlékszem arra az estére, ülünk Váradon a kantinteremben, Aranyalma díjkiosztása után, „buli” úgymond, de Tamás alig eszik, alig iszik. Kedves és szellemes; akkor láttam először egy hírességnél – és mélyen imponált –, hogy amikor sorra bemutatkoztunk, mindenkinek a szemébe nézett és elismételte az illető nevét. Törékenynek, sebezhetőnek, és mégis, valahogy halhatatlannak látszott.
Mit lehet most mondani arról az emberről, akivel egykorúak voltunk (vagyunk?), és aki talán legjobban kifejezte nemzedékünk életérzését. A mindennapok, leggyakrabb gondjaink és gondolataink zseniális megfogalmazója volt, és miközben elmondta dalban-versben a gondjainkat és a gondolatainkat, észre sem vettük: azok költészetté váltak, hogy könnyebben lehessen elviselni őket. Felidéztem Fonyó Gergely róla szóló filmjét, lírai vallomását. Elővettem most egy-két lemezét (még a régieket, a pick-upra valókat, a Nyugati pályaudvart már „szabadságban”, de még nem az elektronikus korszakban élveztük; és az utolsót, a CD-t, amelyet Nagyváradon dedikált is nekem, a Jóslat a metrónt, az elidegenedésnek ezt a látomását) – korábban keserédes mélabúval, most fájdalommal és az üresség érzésével töltöttek el.
Művész úr, nem fogunk elfelejteni. Bennem az a képed marad meg, amint egyedül állsz fekete ruhában, egyedül egy gitárral, nagyon egyedül.
Minden hétre egy mondás. „A tapasztalat tehát éppoly világosan tanítja, mint az ész, hogy az emberek csakis azért hiszik magukat szabadoknak, mert cselekedeteiknek tudatában vannak ugyan, de nem ismerik az okokat, amelyek determinálják őket.” Baruch Spinoza
(c) Riport Kiadó Kft. 2009. Minden jog fenntartva tel: +(4)0359/467–121, fax: +(4)0359/467–122 e-mail: riport@riport.ro
Demény Péter
Zsigmond Adél
